Ultrabalaton 2011
Ultrabalaton 2011
Ultrabalaton 2011-ben.
Re: Ultrabalaton 2011
Prológ
A sztorit mind ismeritek, van ez a verseny, már ötödik éve és én rég tudom, hogy egyszer elindulok és megcsinálom. Kezdetben csak beszámolókból olvasgattam, sporttársaktól hallottam róla és irigykedve néztem a fotókat, hogy ilyet is lehet csinálni ha valaki elég felkészült. Aztán tavaly végül kísérőként jelen voltam, átéreztem, megcsapott a hangulat közvetlen közelről. Egy remek futó társaként élvezhettem végig a versenyt és ez megerősített abban az elhatározásomban, hogy lefutom. Majd. Felkészült ugyanis nem voltam. Sebaj, van verseny jövőre is, szoktam én is mondani néha, pedig hülyeség.Ki tudja, mi lesz jövőre? Hol van az még? Itt és most van. Seize the day, mert talán nem lesz másik. Talán holnap leesek a lépcsőn és sosem futok többé. Eldőlt, most csinálom meg. A nevezés körüli mizériát is mindenki ismeri már, nem ismétlem magam, a lényeg, hogy az UB fantasztikus szervezőgárdája bizalmat szavazott nekem (vagy csak jót akart röhögni
) és engedett elindulni.
Hamar eljött a verseny előtti utsó nap, várakozással vegyes izgalommal és mégis nyugodt önbizalommal vártam. Utóbbi nem tudom, mire föl volt bennem, de ez volt. A szombati 6-os rajt miatt mindenképpen pénteken utaztunk, Mambáéknál lett helyem végül, bár, hogy este hol hajtom majd álomra a fejem az még rejtély volt. Rajtszámfelvétel és tésztaparty jó hangulatban, szervezés klassz, tészta finom, sör jólesik. Rengeteg ismerőssel találkozom, nem túl udvariasan le is rohanom Soós Petit, nem tud-e szállást véletlenül. Már intézkedik is, Véghatti ugyan vág egy arcot elsőre, de kiböki, naná, hogy elférsz. Szeretem az UNIX-os fiúkat
Véghatti édesanyjának innen is egy cuppanós a szuper szálláshelyért! Este fél 11-ig ment a helyezkedés, rendezkedés, poénkodás, aztán csend lett (volna, ha nem dumál valaki az alVéghen 
)
És eljött a nap! Azt hittem lekéssük a rajtot egy bizonyos fiatalember szöszölése folytán, de háromnegyedre leértünk, odahajítottam az egyéni frissítőket, lepasszoltam a hátizsákot (öt perccel a rajt előtt még a túrazsákkal ácsorogtam a rajtfolyosóban), körbepusziztunk pár ismerőssel és már el is dördült (dudált) a rajt. Viszlát holnap, ugyanitt!
A versenytársak
Egytől egyig csodálatos emberek! Sokakat jóbarátomnak tartok, még ha nem is találkozunk gyakran, nem járunk együtt sörözni, nem ismerjük egymás családját, munkahelyét, egyéb hobbijait sem. De ha találkozunk mégis olyan, mintha ezer éve közeli barátok lennénk. Persze vannak olyanok is akivel nem is ismerjük egymást csak látásból, mégis úgy gondolom itt mindenki barát, nincsenek ellenségek maximum ellenfelek (bár most biztos vannak páran akik egy kanál vízben meg tudnának fojtaniFel akartalak sorolni benneteket, kedve barátaim, de félek, kimaradna valaki. De úgyis tudják azok akikről szó van
A verseny
Előre is elnézést kell kérjek azoktól akik most egy részletes leírást várnak kronológiai sorrendben, településenként a tó körüli utamról, mert ilyen nem lesz. Részben, mert összemosódnak az emlékek és nem tudom már beazonosítani, mi hol volt, részben mert nem is akarok útibeszámolót írni. Élmények, benyomások, sztorik, érzések vannak, ezekből osztanék meg néhányat.
Az eleje, úgy kb Keszthelyig, erre még emlékszem is valamelyest: Örömfutás, élvezet a köbön. Gyönyörű idő, gyönyörű táj, jókedv, haverok, buli, hanta Bár a mezőny végefelé futok, nem érdekel, nem helyezésért jöttem, ráérek. Messze még a vége, csak lazán, nyugisan. Itt vannak a nagyobb emelkedők is, könnyű elvesztegetni a drága energiát a fölösleges vagánykodással. Emelkedőn séta, amúgy kocogunk. TÉZÉ, Kriszta majd Dilisuni mellé sodor a lét, futogatunk együtt, bár néha gyanús, hogy talán mehetnék még lassabban, de nem, jólesik, így megyünk sokáig. Lengyel srácokkal s dumálok kicsit, Stefan és Dominik nagyon szépen futnak, el is hagynak később. (úgy látom, a célba már sajnos nem jutottak el) A terepes részt imádom, csúcs, lehetne még több ilyen később is, de tudom, sajnos nem lesz. Ez aszfaltos buli.
Az első néhány frissítőponton Makai Laciék kisbuszos szurkológárdája fogad, puszi nekik érte! Az egyik ilyen helyen odajön Bense Kriszti és azt suttogja "Ispi azt mondta, meg tudod csinálni. Benned van!" Bennem van a Nobel Díj is csak rohadt mélyen, mondom viccelve, de azt gondolom, bakker, ha Ispánki Zoli azokkal a gyönyörű szemeivel kinézi belőlem ezt a 212km-t, akkor meg is kell csináljam azannyaúrisztenit ennek a nagy víznek! Kulacsot is kapok Lacitól, majd Köveskálon a fogantyút is otthagyja nekem hozzá Mamba,szép az élet!
Hamarosan elmaradnak mögöttem a korábbi futótársak, csak remélem, hogy utolérnek még később.Futok, sétálok, futok, hol így, hol úgy. Biztos, bár mozgó (cél)pont a portugál Teresa, aki bár elmondása szerint százas fölöttre nincs hitelesítve, nagyon szépen tolja. Nem az a kiköpött futóalkat, széles csípő, erős combok, de a tekintetében egy tigris elszántsága. Vele sokáig kerülgetjük egymást - végül utánam ért célba. Szigliget váráról küldök egy fotót Run-kának, ne aggódjon már Igazából V.Petrának szánom, az ő kedvence a hely, de sajna nem tudom a számát...
Keszthely! Kicsit nehezen akart elérkezni ez a pont, talán épp azért mert nagyon vártam. Szintidős pont is, délután négyig ide kell érni ha versenyben akarunk maradni. Fél három sincs. Leves, gatyacsere, cipőkirázás.(tök jó, az új asics gatyó ennyi idő alatt nem dörzsölt! több vazelinnel százasra is jó lehet:)mellesleg épp egy százasba került
A káosz időszaka:
No innen aztán valóban nagy a káosz a fejemben. Nézem az itinert, de képtelen vagyok összerakni, mi hol történt, kivel hol találkoztam. Majd akinek kedve van kiegészítiVolt sok hosszú egyenes, rengeteg pár percenkénti séta-futás váltogatás, kísérletezés az arányokkal. Volt evés-ivás, bár már ekkor éreztem, hogy kevés és az sem esik jól. A délutáni nap egyre melegebben sütött, szépnek szép volt így a táj, de nem bántam volna néhány felhőt. Később el is kezdtek gyülekezni a sötétebb fellegek, de pár cseppnél jelentősebb csapadékot nem kaptunk.Haladok.
Közben csendesen óriási PB-t futok 12órán - kb 95,5km, legyen 95, így is messze túl a tavalyelőtti Almádiban teljesített 88-on. Persze korai még az öröm, nem 12órás csúcsot futni jöttem. (azért ad némi hitet, hogy már most tudnék 12órán száz fölött menni) Ezen a szakaszon minden lassú futónak Boglár jár az eszében, ahova este tízig oda kell érni. 16 óra ez 112,6km-re, ami ha úgy nézzük, nagyon laza, de mégis többeknek nehézséget okozhat. Főleg, ha valami probléma miatt kapkodniuk kell, hiszen hosszú még innen az út a célig. Furcsa volt a tavalyi évvel összahsonlítva, mert akkor jóval később rajtoltunk, Boglárra már tök sötétben értünk be. Szólt a zene, égtek a lámpák, sok volt az ember, szurkoltak, buli volt.
Idén még javában világos volt, bár égtek már lámpák, zene is szólt és sokan is voltak, talán túl sokan is. Kicsit meglepetten fogadtak itt Nagy Petiék (fél kilenckor), gondolom a szintidő határán vártak (vagy egyáltalán nem vártak A frissítősök segítőkészek, lelkesek, enni-innivaló van dögivel, mégis csak levest eszek pogácsával. Hüjje. Átcserélem a rövid ujjú felsőt egy száraz hosszúra, kirakom az esőkabátot a táskából, elteszem a gyümölcspürémet és a szendvicsemet és hajrá! Ja, még megemlíteném, hogy rettentően örültem a civilizált mellékhelyiségnek
Esteledik. Nem akarok egyedül maradni éjszakára, szerencsére nem is kell, akadnak társak akikkel hosszabb-rövidebb szakaszokat együtt tehetünk meg. Az éjszaka részben jó: hül a levegő, nem süt a nap, viszont egyedül unalmassá tud válni nagyon, nagyobb az eltévedés lehetősége és persze ott az álmosság is ami idővel mindenki hatalmába kerít. Én is fáradtam, álmosodtam, de ez van, menni kell tovább. Reggel hatig Világosra kell érnünk. Fut-sétál, ha egy percenként akkor úgy. Ezzel is remekül lehet haladni. Óriási előnyöm van a szintidőhöz, nem aggódom miatta különösebben, bár baljós árnyak gyülekeznek, egyre rosszabb a gyomrom, a lábam tökéletesen bírná a futást, de fogy az energia, enni kéne. Ismerős az érzés, mikor az éhségtől jön a hányinger, utána nagyon nehéz bármit is megenni, pedig kell. Kekszet rágcsálok, egy kis vízzel valahogy lemegy, sótablettát küldök utána és hamarosan érzem is a hatást, jobb a közérzetem, megy a kocogás. Parti dizsik mellett haladunk el, aktuális futótársam jót derül a táncikálásomon. Gondolom örül, hogy énekelni nem kezdek
Sajnos nem tart soká a vidámság, gyengülök, enni kéne, de mit? Sós kekszet vagy chipset vízionálok, de nincs ilyenem, marad a banán, falat keksz, sótabi. Utóbbi alig ér, máris hátraarcot vesz. Környezetem örömére elfelejtem lekapcsolni a fejlámpát amikor az út menti fű felé támolygok rókabőrterítés ürügyén...Jó és rossz hír egyben, hogy gyakorlatilag nincs ami kijöjjön, bár a sós banán ebből az irányból se finom. Inkább menjünk tovább Kissé eseménytelenül telik az út és az idő,még mindig nem aggódom a szintidő miatt, bár időközben hajnalodni kezd én pedig egyedül maradok. De nem baj. Utólag úgy érzem, jobb is így. Nem kapaszkodhattam senkibe, nem huzathattam magam, mennem kellett saját elhatározásból, saját tempót választva, saját erőből.
És sajnos saját zsíron, mert az evés nem ment. Egy idő után annyira elegem lett a gyomromban uralkodó nehéz érzésből, hogy inkább önszántamból megszabadultam a tartalmától. Jó döntésnek bizonyult, hosszú órákkal korábban elfogyasztott mazsolával nézhettem farkasszemet ....Ezek után se lett szuper a helyzet, de határozottan jobban éreztem magam, enni csak óvatosan mertem, inkább ittam, izót vízzel higítva, néhol kólát. Sajnos az energia így is fogyott, hiába voltak szinte tökéletes állapotban a lábak, kedvem egy szál se volt futni. Sétálva viszont lassú voltam, ráadásul majd elaludtam. Azért csak elértünk Világosig, itt éppen Sznopek Józsival azt hiszem. Steve felesége, Erzsike egy angyal, kínálgat mindennel, levest eszek végül és egy pici kenyeret, aztán készít nekem egy szuper citromos teát, ezt valami hihetetlen jó volt kortyolgatni a továbbiakban. Sajnos itt találkozom Horváth Mónival is, nagyon fáj a térde, képtelen terhelni....nagyon sajnálom. Rövid ücsörgés után muszáj elindulni, bár egy pillanat alatt el tudnék aludni a matracon. Olyan fene sok van még innen hátra.Valahogy mégis telnek a kilométerek, összefutok egy bringással, szegény úgy dönt, jön velem egy darabon Baromi jólesik a társaság, így nem küldöm el, sőt, még dumálok is szegénykémmel. Ez van, nincs mit tenni, lehet vele ugratni, be lehet szólni, akkor is ilyen vagyok, szeretek másokkal beszélgetni. Almádiba érve előreszáguld, én kocogok tovább.
Alsóörs az abszolút mélypont. Kóválygok össze-vissza, még a kocogásba is belebólintok, lemegyek az útról, majd felbukom a fűben, erre felébredek. Ez ismétlődik. Szerencsére beér Sznupi és Bombával kínál. Sosem iszom ilyen cuccokat, de belátom, most valami kell ami kilök ebből az állapotból. Iszom pár kortyot. Kocogunk a pontig, ott leülök pár percre, Sznupi rámtukmál egy gélt (köszi!) Hét-nyolc percet kómázok a ponton ülve, nem alszom el, mégis álomszerű képre riadok, szintidőn csupán percekkel túl sétálok be a célba "álmomban". Nincs az az isten!- mondom magamban, és indulok. Leerőltetem valahogy a gélt bár borzalmas az íze, biztosra veszem, hogy ki fogom hányni, de nem. Marad és erőt ad. Futok. Átfutok Csopakon, szinte itt a cél.
Füred előtt beérem Ndurance sporit, szegény nincs valami jó állapotban, futott már ő ennél sokkal jobbat is itt. Gyalogol, egész jó tempóban. Én marha leállok mellé dumálni, gyalogolni, pedig tudnék futni. Nem is esik jól a gyaloglás, mégsem hagyom ott. Mamba hív, hogy hol a szöszbe vagyok. Jövök, mondom, kitartás. Nyomjuk a sétányon a tömegben, ezren vannak, furán néznek az őket kerülgető izzadt, elcsigázott, futóruhát viselő egyedekre.
Tihany! Már semmi sem tarthat vissza, menthetetlenül beérünk időn belül, gyalogolva is. Viszont beér Kriszta és hétmérföldes léptekkel el is hagyna ha nem ragadnék rá. Ha már így alakult, nem engedem el, előre elképzelem a közös befutónkat, jobbat alig kívánhattam volna! Így is lesz, bár addig még meg kell mászni az utolsó emelkedőt. És mindjárt vége... hívom Mambát, hogy itt vagyok!...sírós hangon mondja, hogy gyere, várunk, csodás befutód lesz...Célegyenesnek nevezhető kanyargás Tihany utcácskáin, itt már futunk, Krisztával együtt, nem is gyengén, a meglepett Sznupit is állva hagyjuk.Kicsit korai hajrá, kell itt menni még, de egyszercsak feltűnik a célkapu, Péter Attila valamit nagyon magyaráz, de aztán szólnak neki és mondja a nevünket. Együtt "szakítjuk át" a szalagot, csippantunk, kapjuk az érmet és pózolunk egy közös fotókedvéért
Olvastam tavaly egy mondatot:
So, to summarise the Spartathlon is ugly, stupid and ultimately pointless. See you next year.(Összefoglalva, a Spartathlon, csúnya, hülyeség és teljesen hiábavaló. Viszlát jövőre!)
Összefoglalva, az UB egy marhaság, nehéz is, néha ronda is és valóban semmi értelme. Viszlát 2012 nyarán Tihanyban!
Aki és ami látszólag kimaradt:
Még nagyon sokakkal találkoztam közben, akik említést érdemelnek, de képtelen vagyok felidézni, hol találkoztunk. Nem fontossági sorrendben:
Mjocit még vidáman láttam, levest evett és mosolygott. Reméltem, hogy így találom majd a célban is. Sajnálom nagyon, hogy végül nem így alakult
TÉZÉ-t szintén igen vidám hangulatban hagytam el, jó volt vele futni, a történetét már ismeritek....Sajnálom
Soós Peti küzdött keményen amikor összefutottunk, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy idén nem sikerült megkerülnie a tavat.
Yoyo és Yu párosa, a Kövidinkák több alkalommal is felbukkant, ennek köszönhetően gőzöm sincs, melyikükkel hol futottam. Yu szegény elég vacakul festett amikor beértem, mentünk picit együtt, de nem tűnt túl közlékenynek. Yoyoka kitett magáért nagyon, eszméletlen tempót ment. Megérdemelten álltak a dobogón végül!
Mateve egy amazon! Elpusztíthatatlan erő és megtörhetetlen akarat van benne. Szép lett volna együtt célbaérni vele.
Combnyak számára ez a verseny tragédia és dicsőség helyszíne egyben. Idén újra dicsőséges győzelmet aratott!
Pecsenye végül kihozta a legtöbbet ebből az alkalomból. Futott, ésszel döntve leállt, majd körbetekert és segítette Editet. SPORTEMBER- így nagybötűvel.
A Béla egy Állat!
Makai Viki, akivel ugyan nem futottam együtt, de a célban belőle kitörő őszinteség nagyon megfogott. De nem ütött meg ...mert Viki nem olyan)))))
Lubics Szilvi, akivel szintén nem futottam együtt, de ő a női győztes, brutál jó idővel és eszméletlen akarattal!
Kicsi, aki nagy meglepetésemre utánam ért célba. Láthatóan neki sem ment könnyen ez a kör, de megcsinálta! Nagy voltál, Kicsi!
Farkas, aki valójában csupán megölelt méterekkel a rajt után, majd pedig a célban, mégis sokat kaptam tőle.
Böki, aki talán semmit nem mondott, azon kívül, hogy te gyagyás
Ádi, aki a Balcsit sajnos idén nem, de önmagát mindneképp legyőzte!
Bocsánat, ha valaki mégis kimaradt. Remélem tudjátok, hogy mindenkinek köszönettel tartozom aki kicsit is gondolt rám.
Epilógus:
A verseny után minden szokványosan és amolyan Bozótosan telt. Az eredményhirdetés megható és felemelő élmény volt, ahogy Attila egyenként felolvasta a neveket és a dobogósokat követve, minden egyéni indulót felszólított a szinpadra.
Yoyoéknak hála lett fuvarom Budára, onnan a BKV-nak hála, buszom és Mtero Pestre, majd a Volánbusznak hála, busz haza. Elfelejtettem enni-inni , így a délutáni túlélésem kicsit csodaszámba ment. Azóta pótoltam némi kalóriát és folyadékot.
Állapotfelmérés, agyalás, nem öntömjénezés-célú gondolatok:
Gyakorlatilag az UB részvételem ilyen szempontból leképezése volt a sárvárinak. Készületlenül, néhány kilis futásokkal a hátam mögött álltam oda, bár most itt volt nemrég a K100 legalább.
Ahogy tavaly Sárváron is, 5-6óra után ezerféle kisebb-nagyobb kellemetlenséget, fájdalmat kezdtem érezni, a törzsizomzat, a medence-tájék szalagjai, a bokám, a vállam, mind jelezte, hogy köszöni, itt van, de unja. Aztán szépen minden elmúlt és maradt csupán a fáradtság (plusz egy kis bokafájdalom, de ez alap). Sokan mondták - akkor is - hogy fájt az, csak az adrenalin elnyomta. Akár igaz is lehetne ez az elmélet, de mégsem, mert a cél elérése után sem tértek vissza ezek a problémák. Természetesen a kocsiban hazafelé ülés után az én mozgásom se volt azonnal higanyszerű, de néhány lépés bemozgatás után minden a legnagyobb rendben volt. Hétfőre csupán a talpamat éreztem kissé - sajnos vagy nem, nagyon előre terhelek, ezt hosszú távon a talppárnák nem szeretik. Izomláznak vagy nehézérzetnek nyoma sincs ( a K100 izomzatilag megviselt rendesen!) A gyomromnak kellett egy nap, hogy visszaálljon minden normálra, de most már oké. Viszont fogytam. Sokat.
Mielőtt megkérdezitek, nem ettem-szedtem semmit. A verseny alatt néhányszor fél pohár izo, 2db sótabletta, 1db koffeintabletta (nem éreztem), 3 korty Bomba, 1db tubusos gél a végén, ennyi volt az "űrkaja". Bizonyára nem ártott volna valami még, bár nem tudom mi. Van egy évem kitalálni.
A sztorit mind ismeritek, van ez a verseny, már ötödik éve és én rég tudom, hogy egyszer elindulok és megcsinálom. Kezdetben csak beszámolókból olvasgattam, sporttársaktól hallottam róla és irigykedve néztem a fotókat, hogy ilyet is lehet csinálni ha valaki elég felkészült. Aztán tavaly végül kísérőként jelen voltam, átéreztem, megcsapott a hangulat közvetlen közelről. Egy remek futó társaként élvezhettem végig a versenyt és ez megerősített abban az elhatározásomban, hogy lefutom. Majd. Felkészült ugyanis nem voltam. Sebaj, van verseny jövőre is, szoktam én is mondani néha, pedig hülyeség.Ki tudja, mi lesz jövőre? Hol van az még? Itt és most van. Seize the day, mert talán nem lesz másik. Talán holnap leesek a lépcsőn és sosem futok többé. Eldőlt, most csinálom meg. A nevezés körüli mizériát is mindenki ismeri már, nem ismétlem magam, a lényeg, hogy az UB fantasztikus szervezőgárdája bizalmat szavazott nekem (vagy csak jót akart röhögni
) és engedett elindulni.Hamar eljött a verseny előtti utsó nap, várakozással vegyes izgalommal és mégis nyugodt önbizalommal vártam. Utóbbi nem tudom, mire föl volt bennem, de ez volt. A szombati 6-os rajt miatt mindenképpen pénteken utaztunk, Mambáéknál lett helyem végül, bár, hogy este hol hajtom majd álomra a fejem az még rejtély volt. Rajtszámfelvétel és tésztaparty jó hangulatban, szervezés klassz, tészta finom, sör jólesik. Rengeteg ismerőssel találkozom, nem túl udvariasan le is rohanom Soós Petit, nem tud-e szállást véletlenül. Már intézkedik is, Véghatti ugyan vág egy arcot elsőre, de kiböki, naná, hogy elférsz. Szeretem az UNIX-os fiúkat
Véghatti édesanyjának innen is egy cuppanós a szuper szálláshelyért! Este fél 11-ig ment a helyezkedés, rendezkedés, poénkodás, aztán csend lett (volna, ha nem dumál valaki az alVéghen )És eljött a nap! Azt hittem lekéssük a rajtot egy bizonyos fiatalember szöszölése folytán, de háromnegyedre leértünk, odahajítottam az egyéni frissítőket, lepasszoltam a hátizsákot (öt perccel a rajt előtt még a túrazsákkal ácsorogtam a rajtfolyosóban
), körbepusziztunk pár ismerőssel és már el is dördült (dudált) a rajt. Viszlát holnap, ugyanitt!A versenytársak
Egytől egyig csodálatos emberek! Sokakat jóbarátomnak tartok, még ha nem is találkozunk gyakran, nem járunk együtt sörözni, nem ismerjük egymás családját, munkahelyét, egyéb hobbijait sem. De ha találkozunk mégis olyan, mintha ezer éve közeli barátok lennénk. Persze vannak olyanok is akivel nem is ismerjük egymást csak látásból, mégis úgy gondolom itt mindenki barát, nincsenek ellenségek maximum ellenfelek (bár most biztos vannak páran akik egy kanál vízben meg tudnának fojtani
Fel akartalak sorolni benneteket, kedve barátaim, de félek, kimaradna valaki. De úgyis tudják azok akikről szó van A verseny
Előre is elnézést kell kérjek azoktól akik most egy részletes leírást várnak kronológiai sorrendben, településenként a tó körüli utamról, mert ilyen nem lesz. Részben, mert összemosódnak az emlékek és nem tudom már beazonosítani, mi hol volt, részben mert nem is akarok útibeszámolót írni. Élmények, benyomások, sztorik, érzések vannak, ezekből osztanék meg néhányat.
Az eleje, úgy kb Keszthelyig, erre még emlékszem is valamelyest: Örömfutás, élvezet a köbön. Gyönyörű idő, gyönyörű táj, jókedv, haverok, buli, hanta
Bár a mezőny végefelé futok, nem érdekel, nem helyezésért jöttem, ráérek. Messze még a vége, csak lazán, nyugisan. Itt vannak a nagyobb emelkedők is, könnyű elvesztegetni a drága energiát a fölösleges vagánykodással. Emelkedőn séta, amúgy kocogunk. TÉZÉ, Kriszta majd Dilisuni mellé sodor a lét, futogatunk együtt, bár néha gyanús, hogy talán mehetnék még lassabban, de nem, jólesik, így megyünk sokáig. Lengyel srácokkal s dumálok kicsit, Stefan és Dominik nagyon szépen futnak, el is hagynak később. (úgy látom, a célba már sajnos nem jutottak el) A terepes részt imádom, csúcs, lehetne még több ilyen később is, de tudom, sajnos nem lesz. Ez aszfaltos buli.Az első néhány frissítőponton Makai Laciék kisbuszos szurkológárdája fogad, puszi nekik érte! Az egyik ilyen helyen odajön Bense Kriszti és azt suttogja "Ispi azt mondta, meg tudod csinálni. Benned van!" Bennem van a Nobel Díj is csak rohadt mélyen, mondom viccelve, de azt gondolom, bakker, ha Ispánki Zoli azokkal a gyönyörű szemeivel kinézi belőlem ezt a 212km-t, akkor meg is kell csináljam azannyaúrisztenit ennek a nagy víznek! Kulacsot is kapok Lacitól, majd Köveskálon a fogantyút is otthagyja nekem hozzá Mamba,szép az élet!
Hamarosan elmaradnak mögöttem a korábbi futótársak, csak remélem, hogy utolérnek még később.Futok, sétálok, futok, hol így, hol úgy. Biztos, bár mozgó (cél)pont a portugál Teresa, aki bár elmondása szerint százas fölöttre nincs hitelesítve, nagyon szépen tolja. Nem az a kiköpött futóalkat, széles csípő, erős combok, de a tekintetében egy tigris elszántsága. Vele sokáig kerülgetjük egymást - végül utánam ért célba. Szigliget váráról küldök egy fotót Run-kának, ne aggódjon már
Igazából V.Petrának szánom, az ő kedvence a hely, de sajna nem tudom a számát...Keszthely! Kicsit nehezen akart elérkezni ez a pont, talán épp azért mert nagyon vártam. Szintidős pont is, délután négyig ide kell érni ha versenyben akarunk maradni. Fél három sincs. Leves, gatyacsere, cipőkirázás.(tök jó, az új asics gatyó ennyi idő alatt nem dörzsölt! több vazelinnel százasra is jó lehet:)mellesleg épp egy százasba került
A káosz időszaka:
No innen aztán valóban nagy a káosz a fejemben. Nézem az itinert, de képtelen vagyok összerakni, mi hol történt, kivel hol találkoztam. Majd akinek kedve van kiegészíti
Volt sok hosszú egyenes, rengeteg pár percenkénti séta-futás váltogatás, kísérletezés az arányokkal. Volt evés-ivás, bár már ekkor éreztem, hogy kevés és az sem esik jól. A délutáni nap egyre melegebben sütött, szépnek szép volt így a táj, de nem bántam volna néhány felhőt. Később el is kezdtek gyülekezni a sötétebb fellegek, de pár cseppnél jelentősebb csapadékot nem kaptunk.Haladok.Közben csendesen óriási PB-t futok 12órán - kb 95,5km, legyen 95, így is messze túl a tavalyelőtti Almádiban teljesített 88-on. Persze korai még az öröm, nem 12órás csúcsot futni jöttem. (azért ad némi hitet, hogy már most tudnék 12órán száz fölött menni) Ezen a szakaszon minden lassú futónak Boglár jár az eszében, ahova este tízig oda kell érni. 16 óra ez 112,6km-re, ami ha úgy nézzük, nagyon laza, de mégis többeknek nehézséget okozhat. Főleg, ha valami probléma miatt kapkodniuk kell, hiszen hosszú még innen az út a célig. Furcsa volt a tavalyi évvel összahsonlítva, mert akkor jóval később rajtoltunk, Boglárra már tök sötétben értünk be. Szólt a zene, égtek a lámpák, sok volt az ember, szurkoltak, buli volt.
Idén még javában világos volt, bár égtek már lámpák, zene is szólt és sokan is voltak, talán túl sokan is. Kicsit meglepetten fogadtak itt Nagy Petiék (fél kilenckor), gondolom a szintidő határán vártak (vagy egyáltalán nem vártak
A frissítősök segítőkészek, lelkesek, enni-innivaló van dögivel, mégis csak levest eszek pogácsával. Hüjje. Átcserélem a rövid ujjú felsőt egy száraz hosszúra, kirakom az esőkabátot a táskából, elteszem a gyümölcspürémet és a szendvicsemet és hajrá! Ja, még megemlíteném, hogy rettentően örültem a civilizált mellékhelyiségnek Esteledik. Nem akarok egyedül maradni éjszakára, szerencsére nem is kell, akadnak társak akikkel hosszabb-rövidebb szakaszokat együtt tehetünk meg. Az éjszaka részben jó: hül a levegő, nem süt a nap, viszont egyedül unalmassá tud válni nagyon, nagyobb az eltévedés lehetősége és persze ott az álmosság is ami idővel mindenki hatalmába kerít. Én is fáradtam, álmosodtam, de ez van, menni kell tovább. Reggel hatig Világosra kell érnünk. Fut-sétál, ha egy percenként akkor úgy. Ezzel is remekül lehet haladni. Óriási előnyöm van a szintidőhöz, nem aggódom miatta különösebben, bár baljós árnyak gyülekeznek, egyre rosszabb a gyomrom, a lábam tökéletesen bírná a futást, de fogy az energia, enni kéne. Ismerős az érzés, mikor az éhségtől jön a hányinger, utána nagyon nehéz bármit is megenni, pedig kell. Kekszet rágcsálok, egy kis vízzel valahogy lemegy, sótablettát küldök utána és hamarosan érzem is a hatást, jobb a közérzetem, megy a kocogás. Parti dizsik mellett haladunk el, aktuális futótársam jót derül a táncikálásomon. Gondolom örül, hogy énekelni nem kezdek
Sajnos nem tart soká a vidámság, gyengülök, enni kéne, de mit? Sós kekszet vagy chipset vízionálok, de nincs ilyenem, marad a banán, falat keksz, sótabi. Utóbbi alig ér, máris hátraarcot vesz. Környezetem örömére elfelejtem lekapcsolni a fejlámpát amikor az út menti fű felé támolygok rókabőrterítés ürügyén...Jó és rossz hír egyben, hogy gyakorlatilag nincs ami kijöjjön, bár a sós banán ebből az irányból se finom. Inkább menjünk tovább
Kissé eseménytelenül telik az út és az idő,még mindig nem aggódom a szintidő miatt, bár időközben hajnalodni kezd én pedig egyedül maradok. De nem baj. Utólag úgy érzem, jobb is így. Nem kapaszkodhattam senkibe, nem huzathattam magam, mennem kellett saját elhatározásból, saját tempót választva, saját erőből.És sajnos saját zsíron, mert az evés nem ment. Egy idő után annyira elegem lett a gyomromban uralkodó nehéz érzésből, hogy inkább önszántamból megszabadultam a tartalmától. Jó döntésnek bizonyult, hosszú órákkal korábban elfogyasztott mazsolával nézhettem farkasszemet ....Ezek után se lett szuper a helyzet, de határozottan jobban éreztem magam, enni csak óvatosan mertem, inkább ittam, izót vízzel higítva, néhol kólát. Sajnos az energia így is fogyott, hiába voltak szinte tökéletes állapotban a lábak, kedvem egy szál se volt futni. Sétálva viszont lassú voltam, ráadásul majd elaludtam. Azért csak elértünk Világosig, itt éppen Sznopek Józsival azt hiszem. Steve felesége, Erzsike egy angyal, kínálgat mindennel, levest eszek végül és egy pici kenyeret, aztán készít nekem egy szuper citromos teát, ezt valami hihetetlen jó volt kortyolgatni a továbbiakban. Sajnos itt találkozom Horváth Mónival is, nagyon fáj a térde, képtelen terhelni....nagyon sajnálom. Rövid ücsörgés után muszáj elindulni, bár egy pillanat alatt el tudnék aludni a matracon. Olyan fene sok van még innen hátra.Valahogy mégis telnek a kilométerek, összefutok egy bringással, szegény úgy dönt, jön velem egy darabon
Baromi jólesik a társaság, így nem küldöm el, sőt, még dumálok is szegénykémmel. Ez van, nincs mit tenni, lehet vele ugratni, be lehet szólni, akkor is ilyen vagyok, szeretek másokkal beszélgetni. Almádiba érve előreszáguld, én kocogok tovább.Alsóörs az abszolút mélypont. Kóválygok össze-vissza, még a kocogásba is belebólintok, lemegyek az útról, majd felbukom a fűben, erre felébredek. Ez ismétlődik. Szerencsére beér Sznupi és Bombával kínál. Sosem iszom ilyen cuccokat, de belátom, most valami kell ami kilök ebből az állapotból. Iszom pár kortyot. Kocogunk a pontig, ott leülök pár percre, Sznupi rámtukmál egy gélt (köszi!) Hét-nyolc percet kómázok a ponton ülve, nem alszom el, mégis álomszerű képre riadok, szintidőn csupán percekkel túl sétálok be a célba "álmomban". Nincs az az isten!- mondom magamban, és indulok. Leerőltetem valahogy a gélt bár borzalmas az íze, biztosra veszem, hogy ki fogom hányni, de nem. Marad és erőt ad. Futok. Átfutok Csopakon, szinte itt a cél.
Füred előtt beérem Ndurance sporit, szegény nincs valami jó állapotban, futott már ő ennél sokkal jobbat is itt. Gyalogol, egész jó tempóban. Én marha leállok mellé dumálni, gyalogolni, pedig tudnék futni. Nem is esik jól a gyaloglás, mégsem hagyom ott. Mamba hív, hogy hol a szöszbe vagyok. Jövök, mondom, kitartás. Nyomjuk a sétányon a tömegben, ezren vannak, furán néznek az őket kerülgető izzadt, elcsigázott, futóruhát viselő egyedekre.
Tihany! Már semmi sem tarthat vissza, menthetetlenül beérünk időn belül, gyalogolva is. Viszont beér Kriszta és hétmérföldes léptekkel el is hagyna ha nem ragadnék rá. Ha már így alakult, nem engedem el, előre elképzelem a közös befutónkat, jobbat alig kívánhattam volna! Így is lesz, bár addig még meg kell mászni az utolsó emelkedőt. És mindjárt vége... hívom Mambát, hogy itt vagyok!...sírós hangon mondja, hogy gyere, várunk, csodás befutód lesz...Célegyenesnek nevezhető kanyargás Tihany utcácskáin, itt már futunk, Krisztával együtt, nem is gyengén, a meglepett Sznupit is állva hagyjuk.Kicsit korai hajrá, kell itt menni még, de egyszercsak feltűnik a célkapu, Péter Attila valamit nagyon magyaráz, de aztán szólnak neki és mondja a nevünket. Együtt "szakítjuk át" a szalagot, csippantunk, kapjuk az érmet és pózolunk egy közös fotókedvéért
Olvastam tavaly egy mondatot:
So, to summarise the Spartathlon is ugly, stupid and ultimately pointless. See you next year.(Összefoglalva, a Spartathlon, csúnya, hülyeség és teljesen hiábavaló. Viszlát jövőre!)
Összefoglalva, az UB egy marhaság, nehéz is, néha ronda is és valóban semmi értelme. Viszlát 2012 nyarán Tihanyban!
Aki és ami látszólag kimaradt:
Még nagyon sokakkal találkoztam közben, akik említést érdemelnek, de képtelen vagyok felidézni, hol találkoztunk. Nem fontossági sorrendben:
Mjocit még vidáman láttam, levest evett és mosolygott. Reméltem, hogy így találom majd a célban is. Sajnálom nagyon, hogy végül nem így alakult
TÉZÉ-t szintén igen vidám hangulatban hagytam el, jó volt vele futni, a történetét már ismeritek....Sajnálom
Soós Peti küzdött keményen amikor összefutottunk, sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy idén nem sikerült megkerülnie a tavat.
Yoyo és Yu párosa, a Kövidinkák több alkalommal is felbukkant, ennek köszönhetően gőzöm sincs, melyikükkel hol futottam. Yu szegény elég vacakul festett amikor beértem, mentünk picit együtt, de nem tűnt túl közlékenynek. Yoyoka kitett magáért nagyon, eszméletlen tempót ment. Megérdemelten álltak a dobogón végül!
Mateve egy amazon! Elpusztíthatatlan erő és megtörhetetlen akarat van benne. Szép lett volna együtt célbaérni vele.
Combnyak számára ez a verseny tragédia és dicsőség helyszíne egyben. Idén újra dicsőséges győzelmet aratott!
Pecsenye végül kihozta a legtöbbet ebből az alkalomból. Futott, ésszel döntve leállt, majd körbetekert és segítette Editet. SPORTEMBER- így nagybötűvel.
A Béla egy Állat!
Makai Viki, akivel ugyan nem futottam együtt, de a célban belőle kitörő őszinteség nagyon megfogott. De nem ütött meg ...mert Viki nem olyan
)))))Lubics Szilvi, akivel szintén nem futottam együtt, de ő a női győztes, brutál jó idővel és eszméletlen akarattal!
Kicsi, aki nagy meglepetésemre utánam ért célba. Láthatóan neki sem ment könnyen ez a kör, de megcsinálta! Nagy voltál, Kicsi!
Farkas, aki valójában csupán megölelt méterekkel a rajt után, majd pedig a célban, mégis sokat kaptam tőle.
Böki, aki talán semmit nem mondott, azon kívül, hogy te gyagyás
Ádi, aki a Balcsit sajnos idén nem, de önmagát mindneképp legyőzte!
Bocsánat, ha valaki mégis kimaradt. Remélem tudjátok, hogy mindenkinek köszönettel tartozom aki kicsit is gondolt rám.
Epilógus:
A verseny után minden szokványosan és amolyan Bozótosan telt. Az eredményhirdetés megható és felemelő élmény volt, ahogy Attila egyenként felolvasta a neveket és a dobogósokat követve, minden egyéni indulót felszólított a szinpadra.
Yoyoéknak hála lett fuvarom Budára, onnan a BKV-nak hála, buszom és Mtero Pestre, majd a Volánbusznak hála, busz haza. Elfelejtettem enni-inni , így a délutáni túlélésem kicsit csodaszámba ment. Azóta pótoltam némi kalóriát és folyadékot.
Állapotfelmérés, agyalás, nem öntömjénezés-célú gondolatok:
Gyakorlatilag az UB részvételem ilyen szempontból leképezése volt a sárvárinak. Készületlenül, néhány kilis futásokkal a hátam mögött álltam oda, bár most itt volt nemrég a K100 legalább.
Ahogy tavaly Sárváron is, 5-6óra után ezerféle kisebb-nagyobb kellemetlenséget, fájdalmat kezdtem érezni, a törzsizomzat, a medence-tájék szalagjai, a bokám, a vállam, mind jelezte, hogy köszöni, itt van, de unja. Aztán szépen minden elmúlt és maradt csupán a fáradtság (plusz egy kis bokafájdalom, de ez alap). Sokan mondták - akkor is - hogy fájt az, csak az adrenalin elnyomta. Akár igaz is lehetne ez az elmélet, de mégsem, mert a cél elérése után sem tértek vissza ezek a problémák. Természetesen a kocsiban hazafelé ülés után az én mozgásom se volt azonnal higanyszerű, de néhány lépés bemozgatás után minden a legnagyobb rendben volt. Hétfőre csupán a talpamat éreztem kissé - sajnos vagy nem, nagyon előre terhelek, ezt hosszú távon a talppárnák nem szeretik. Izomláznak vagy nehézérzetnek nyoma sincs ( a K100 izomzatilag megviselt rendesen!) A gyomromnak kellett egy nap, hogy visszaálljon minden normálra, de most már oké. Viszont fogytam. Sokat.
Mielőtt megkérdezitek, nem ettem-szedtem semmit. A verseny alatt néhányszor fél pohár izo, 2db sótabletta, 1db koffeintabletta (nem éreztem), 3 korty Bomba, 1db tubusos gél a végén, ennyi volt az "űrkaja". Bizonyára nem ártott volna valami még, bár nem tudom mi. Van egy évem kitalálni.
-
Steve lánya 1
- Posts: 1
- Joined: 2011 Jul 03 Sun, 1:30 pm
Re: Ultrabalaton 2011
Külön kérésre és a fénykép reményében ide is bemásolom az idei UB-s beszámolómat. 
Kicsit hosszú, de talán lesz, aki végigolvassa. 
Azt hiszem, ez a jubileumi kiadás nekünk nagyon nem hozott szerencsét. Már a csapat megszervezése sem volt egyszerű. Sorra jöttek a visszamondások. Végül a P5työsök és a Futórózsák egyesültek. Így lett egy 7 fős csapatunk: Icu, Judit, Viki, Edit, Gandi, Ganki és én. Akiknek ezúton szeretnék mindent megköszönni. És persze Matyinak is, aki egy személyben volt a fő szurkolónk, sofőrünk és fényképészünk.
Emellett kellett agyalnunk azon is, hogyan rendezkedjünk be a megváltozott versenyhez. A megállás nélküli futáshoz, a nagyobb csapatlétszámhoz. Legalább szállás nem kellett így. Viszont számolnunk kellett a kisgyerekes anyukákkal, akiknek vissza kellett menniük Tihanyba szombat éjszakára. Sorolhatnám még, de nem akarom. Nem volt egyszerű. Ráadásul idén motiválatlan voltam a futáshoz és a szervezéshez is. Ráadásul a bal térdem április eleje óta nem gyógyult meg teljesen, ami erősen hozzájárult a motiváció hiányhoz. Ezért éreztem úgy még indulás előtt is, hogy hagyni kellett volna az idei UB-t.
Végül eljött a szombat reggel. Nyolc körül elindultunk Pestről. Mi Matyival a kicsi Galambbal, Judit és Icu Judit autójával, ami csapatautó is volt egyben. Egy kisebb technikai szünettel és elkavarással fél 11-re voltunk a versenyközpontban. A többiek ekkor reggeliztek Sajkodon, de 11 után nem sokkal ők is megérkeztek. Gyorsan megbeszéltük a változásokat, majd még a rajt előtt elindultunk Edittel és Matyival, hogy ne kerüljünk dugóba. Pécselyen vártuk be a mezőnyt. Az első csapatok hamar odaértek. Amikor már több mint egy órája elrajtoltak a csapatok, akkor továbbindultunk, és Vászoly előtt kevéssel megtaláltuk a többieket is. Aztán tovább mentünk a váltópontra, hogy ne késsük le a váltást. Viki kis késéssel, de rendben megérkezett a váltópontunkra, Edit lelkesen indult tovább. Mentünk mi gyorsan, hiszen rövid szakasz következett. Sajnos sikerült eltévesztenünk a megbeszélt helyet, ezért Edit kénytelen volt továbbfutni. Ezután Judit jött egy szakasznyival, majd Kinga kettővel – amiből újabb félreértés miatt három lett, mert mi is rossz helyen vártuk őket.
Ugyanis mi Badacsonytördemicen vártuk a váltást, de az előtte lévő ponton kellett volna. Én viszont úgy emlékeztem, hogy arról volt szó, Anyáék pontján váltunk, mert ő ott tud nekünk esetleg adni meleg kaját. Matyi kapott is meleg kaját tőlük, illetve ahogy később megtudtam, a többiek is. Én nem mertem futás előtt enni. Ráadásul küszködtem egy kis felfázással, ezért két Cataflammal indítottam az első futást. :S Nem volt túl fényes a hangulatom. Csak az javított rajta, hogy mire elindultam, kisütött a nap. Persze sokáig ennek sem örültem, mert bizony futás közben nagyon is meleg lett ettől. Mindent összevetve azonban a gyógyszer hamar hatott, de szerencsére a térdem jelzéseit nem nyomta el, csak a hólyagom és az alhasam nem fájt tőle. Szóval jót futottam azt hiszem. Balatongyörök előtt váltottunk. Valamivel kevesebb, mint 12 kili 1 óra 12 perc alatt.
Ezután nagyon feldobódtam. Bár a csapat többi részét elhagytuk, mi mentünk Icu után, megálltunk ahányszor csak lehetett. Keszthelyen ettünk egy kis sült krumplit, hogy legyen egy kis meleg is a gyomrunkban. Aztán Balatonberénynél megálltunk hosszabb időre egy elhagyott vasúti átjárónál. A futók és a bringások nagyon élvezték a hosszú, egyenes, viszonylag unalmas szakaszon a zenét.
Keszthelytől Judit futott Balatonmáriafürdőig. Gyorsabb volt, mint gondoltuk. Tettünk két kört a zenével és közben elkerültük őt. Máriafürdőtől megint Viki futott Fonyódig. Ő kapta a sötétedést. Nagyon szépen jött, pedig a fejlámpában, amit adtunk neki útközben, lemerültek az elemek.
Fonyódtól jött az éjszakai szakasz, amit Kinga kezdett közel 30 kilivel. Nagyon szépen jött, mondtam is neki, hogy ne siessen annyira, én még pihennék egy kicsit. Egyébként itt volt az első holtpontom, de ebből még egész könnyen kijöttem, azt hiszem.
Kinga után megint én jöttem. Földvártól az első siófoki frissítőpontig. Sötét volt és kicsit hűvös is, bár futva egész kellemes. Szerencsére ez a szakasz egészen jól kivilágított. Többnyire településen belül és jól kivilágított utcákon megy, ha nem is a főúton. Sokszor a fejlámpa nem is kellett. Ezzel egyébként egész jól megvoltam. Jó volt arra is, hogy amikor kezdtem félni, akkor csak annak a fénykörére fókuszáltam, több-kevesebb sikerrel. A baj az volt vele, hogy nem vettem se sapkát, se kendőt alá, ezért folyton csúszkált. Szóval kendő ez alá akkor is kell, ha egyébként nem feltétlenül szükséges. Álmosságot nem éreztem, a térdem se nagyon fájt, de nagyon befordultam. Azért kezdtem elfáradni és éhes voltam már nagyon. A rossz az volt, tudtam, nincs már szendvicsünk csak májkrém. Szóval a szurkolás most nem esett jól, csak mentem, mint a gép. És folyton Apáékra gondoltam, akiket egyszer sem láttunk még és alig tudtunk róluk valamit….
Az igazi holtpont csak ezután jött. A futás után beültem a kocsiba és utána alig ébredtem fel. Egyfajta kábulatban voltam kb. két-két és fél órát. Amikor megállt az autó, felpillantottam, de azt sem fogtam fel, hol vagyok. Balatonvilágosnál kimásztam a kocsiból és kértem Anyától egy kis meleg teát. A levest se kívánta már a teljesen üres gyomrom. De a tea azért jót tett. Ezután azt hiszem Kenesén aludtam még egyet, ahol sokat álltunk. De utána egészen magamhoz tértem. Almádin belül futottam még négy kilit. Na ezt már se testem, se lelkem nem kívánta. De nem mondhattam Kingának, hogy fusson még négy kilit. De folyton az járt az agyamba, hogy ez nonszensz, hogy 24 óra ébrenlét után még egy ilyen rövid szakasz miatt induljak el. És persze 100 méter után a térdem is rendesen fájt... A gyomromat meg már nem is éreztem. De lefutottam, életem legrosszabb 4 kilijét. Szerencsére Gandiék ideértek időben. Így Almáditól már friss lovakkal ment tovább a csapat.
Én nagy nehezen átöltöztem, és próbáltunk rendes kaját szerezni, de nagyon hajnal volt még. Végül hihetetlenül hamar, reggel 9-kor beért a csapat a célba. Ennyire még nem esett rosszul befutó, de azért ott voltunk. A végén Apát is leelőztük, de ennek csak azért örültem, mert így ott lehettem a befutójánál. Előtte össze is pakoltunk, utána pedig elmentünk Aláékkal ennivalót keresni. Ez a reggel 10 órás időpont ellenére sem volt könnyű. Végül egy lángosost találtunk. Aztán aludtunk nagyjából két órát Anyáék szállásán, majd egy kávé és bevágódtunk az autóba, majd irány Pest.
Én szerintem Pestig szunyókáltam. Szegény Matyi nem tudom, hogy bírt ébren maradni. Mindenesetre különösebb gond nélkül hazaértünk Pilisszántóra. Itt szépen kipakoltam Matyit a zenefelszereléssel együtt. Aztán átvettem a volánt és hazacsorogtam. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, jól ment a vezetés.
Ma már szebben látom a dolgokat, és sok-sok tanulságot leszűrtem belőle. Az biztos, hogy a hosszú ébrenlétre egyikünk sem volt eléggé felkészülve. Azt még nem tudom, erre hogyan lehet felkészülni. Talán „csak” fejben kellene annyira erősnek lenni, hogy ne készüljünk ki ennyire a kialvatlanságtól. Az éjszakai futást jobban viseltem, mint gondoltam korábban. A fejlámpa alá kell egy kendő mindenképpen, és akkor azzal sem lesz gond. Esetleg egy bringás kísérő és akkor félni sem fogok a sötétben. Ha az nincs, akkor maximum kicsit gyorsabban futok a feltétlenül szükségesnél. Ha felkészültebb vagyok a mostaninál, az sem lehet gond. Ezt a térd problémát mindenképpen ki kell kúrálni valahogy, rá kell jönni az okára. És persze újra összeszedni a motivációt és lelkesedést a futáshoz. Érdekes módon ez inkább növekedett, mint csökkent a hétvége hatására. Ám ami számomra a legfontosabb, hogy akármilyen formációban is indulok jövőre ezen a versenyen, biztos nem akarok szervezni. Csak futni!!! Semmi mást, csak futni. De abba beleadni mindent.
Mivel drága csapatunkról nem készült futas.net-es fénykép, ezért Apa és Nyúl befutó képével zárnám a beszámolót:
http://www.futas.net/fotok/2011/ultraba ... ny-149.php
Steve lánya 1 - Juli
Kicsit hosszú, de talán lesz, aki végigolvassa. Azt hiszem, ez a jubileumi kiadás nekünk nagyon nem hozott szerencsét. Már a csapat megszervezése sem volt egyszerű. Sorra jöttek a visszamondások. Végül a P5työsök és a Futórózsák egyesültek. Így lett egy 7 fős csapatunk: Icu, Judit, Viki, Edit, Gandi, Ganki és én. Akiknek ezúton szeretnék mindent megköszönni. És persze Matyinak is, aki egy személyben volt a fő szurkolónk, sofőrünk és fényképészünk.
Emellett kellett agyalnunk azon is, hogyan rendezkedjünk be a megváltozott versenyhez. A megállás nélküli futáshoz, a nagyobb csapatlétszámhoz. Legalább szállás nem kellett így. Viszont számolnunk kellett a kisgyerekes anyukákkal, akiknek vissza kellett menniük Tihanyba szombat éjszakára. Sorolhatnám még, de nem akarom. Nem volt egyszerű. Ráadásul idén motiválatlan voltam a futáshoz és a szervezéshez is. Ráadásul a bal térdem április eleje óta nem gyógyult meg teljesen, ami erősen hozzájárult a motiváció hiányhoz. Ezért éreztem úgy még indulás előtt is, hogy hagyni kellett volna az idei UB-t.
Végül eljött a szombat reggel. Nyolc körül elindultunk Pestről. Mi Matyival a kicsi Galambbal, Judit és Icu Judit autójával, ami csapatautó is volt egyben. Egy kisebb technikai szünettel és elkavarással fél 11-re voltunk a versenyközpontban. A többiek ekkor reggeliztek Sajkodon, de 11 után nem sokkal ők is megérkeztek. Gyorsan megbeszéltük a változásokat, majd még a rajt előtt elindultunk Edittel és Matyival, hogy ne kerüljünk dugóba. Pécselyen vártuk be a mezőnyt. Az első csapatok hamar odaértek. Amikor már több mint egy órája elrajtoltak a csapatok, akkor továbbindultunk, és Vászoly előtt kevéssel megtaláltuk a többieket is. Aztán tovább mentünk a váltópontra, hogy ne késsük le a váltást. Viki kis késéssel, de rendben megérkezett a váltópontunkra, Edit lelkesen indult tovább. Mentünk mi gyorsan, hiszen rövid szakasz következett. Sajnos sikerült eltévesztenünk a megbeszélt helyet, ezért Edit kénytelen volt továbbfutni. Ezután Judit jött egy szakasznyival, majd Kinga kettővel – amiből újabb félreértés miatt három lett, mert mi is rossz helyen vártuk őket.
Ugyanis mi Badacsonytördemicen vártuk a váltást, de az előtte lévő ponton kellett volna. Én viszont úgy emlékeztem, hogy arról volt szó, Anyáék pontján váltunk, mert ő ott tud nekünk esetleg adni meleg kaját. Matyi kapott is meleg kaját tőlük, illetve ahogy később megtudtam, a többiek is. Én nem mertem futás előtt enni. Ráadásul küszködtem egy kis felfázással, ezért két Cataflammal indítottam az első futást. :S Nem volt túl fényes a hangulatom. Csak az javított rajta, hogy mire elindultam, kisütött a nap. Persze sokáig ennek sem örültem, mert bizony futás közben nagyon is meleg lett ettől. Mindent összevetve azonban a gyógyszer hamar hatott, de szerencsére a térdem jelzéseit nem nyomta el, csak a hólyagom és az alhasam nem fájt tőle. Szóval jót futottam azt hiszem. Balatongyörök előtt váltottunk. Valamivel kevesebb, mint 12 kili 1 óra 12 perc alatt.
Ezután nagyon feldobódtam. Bár a csapat többi részét elhagytuk, mi mentünk Icu után, megálltunk ahányszor csak lehetett. Keszthelyen ettünk egy kis sült krumplit, hogy legyen egy kis meleg is a gyomrunkban. Aztán Balatonberénynél megálltunk hosszabb időre egy elhagyott vasúti átjárónál. A futók és a bringások nagyon élvezték a hosszú, egyenes, viszonylag unalmas szakaszon a zenét.
Keszthelytől Judit futott Balatonmáriafürdőig. Gyorsabb volt, mint gondoltuk. Tettünk két kört a zenével és közben elkerültük őt.
Máriafürdőtől megint Viki futott Fonyódig. Ő kapta a sötétedést. Nagyon szépen jött, pedig a fejlámpában, amit adtunk neki útközben, lemerültek az elemek. Fonyódtól jött az éjszakai szakasz, amit Kinga kezdett közel 30 kilivel. Nagyon szépen jött, mondtam is neki, hogy ne siessen annyira, én még pihennék egy kicsit. Egyébként itt volt az első holtpontom, de ebből még egész könnyen kijöttem, azt hiszem.
Kinga után megint én jöttem. Földvártól az első siófoki frissítőpontig. Sötét volt és kicsit hűvös is, bár futva egész kellemes. Szerencsére ez a szakasz egészen jól kivilágított. Többnyire településen belül és jól kivilágított utcákon megy, ha nem is a főúton. Sokszor a fejlámpa nem is kellett. Ezzel egyébként egész jól megvoltam. Jó volt arra is, hogy amikor kezdtem félni, akkor csak annak a fénykörére fókuszáltam, több-kevesebb sikerrel. A baj az volt vele, hogy nem vettem se sapkát, se kendőt alá, ezért folyton csúszkált. Szóval kendő ez alá akkor is kell, ha egyébként nem feltétlenül szükséges. Álmosságot nem éreztem, a térdem se nagyon fájt, de nagyon befordultam. Azért kezdtem elfáradni és éhes voltam már nagyon. A rossz az volt, tudtam, nincs már szendvicsünk csak májkrém. Szóval a szurkolás most nem esett jól, csak mentem, mint a gép. És folyton Apáékra gondoltam, akiket egyszer sem láttunk még és alig tudtunk róluk valamit….
Az igazi holtpont csak ezután jött. A futás után beültem a kocsiba és utána alig ébredtem fel. Egyfajta kábulatban voltam kb. két-két és fél órát. Amikor megállt az autó, felpillantottam, de azt sem fogtam fel, hol vagyok. Balatonvilágosnál kimásztam a kocsiból és kértem Anyától egy kis meleg teát. A levest se kívánta már a teljesen üres gyomrom. De a tea azért jót tett. Ezután azt hiszem Kenesén aludtam még egyet, ahol sokat álltunk. De utána egészen magamhoz tértem. Almádin belül futottam még négy kilit. Na ezt már se testem, se lelkem nem kívánta. De nem mondhattam Kingának, hogy fusson még négy kilit. De folyton az járt az agyamba, hogy ez nonszensz, hogy 24 óra ébrenlét után még egy ilyen rövid szakasz miatt induljak el. És persze 100 méter után a térdem is rendesen fájt... A gyomromat meg már nem is éreztem. De lefutottam, életem legrosszabb 4 kilijét. Szerencsére Gandiék ideértek időben. Így Almáditól már friss lovakkal ment tovább a csapat.
Én nagy nehezen átöltöztem, és próbáltunk rendes kaját szerezni, de nagyon hajnal volt még. Végül hihetetlenül hamar, reggel 9-kor beért a csapat a célba. Ennyire még nem esett rosszul befutó, de azért ott voltunk. A végén Apát is leelőztük, de ennek csak azért örültem, mert így ott lehettem a befutójánál. Előtte össze is pakoltunk, utána pedig elmentünk Aláékkal ennivalót keresni. Ez a reggel 10 órás időpont ellenére sem volt könnyű. Végül egy lángosost találtunk. Aztán aludtunk nagyjából két órát Anyáék szállásán, majd egy kávé és bevágódtunk az autóba, majd irány Pest.
Én szerintem Pestig szunyókáltam. Szegény Matyi nem tudom, hogy bírt ébren maradni. Mindenesetre különösebb gond nélkül hazaértünk Pilisszántóra. Itt szépen kipakoltam Matyit a zenefelszereléssel együtt. Aztán átvettem a volánt és hazacsorogtam. Ahhoz képest, hogy milyen keveset aludtam, jól ment a vezetés.
Ma már szebben látom a dolgokat, és sok-sok tanulságot leszűrtem belőle. Az biztos, hogy a hosszú ébrenlétre egyikünk sem volt eléggé felkészülve. Azt még nem tudom, erre hogyan lehet felkészülni. Talán „csak” fejben kellene annyira erősnek lenni, hogy ne készüljünk ki ennyire a kialvatlanságtól. Az éjszakai futást jobban viseltem, mint gondoltam korábban. A fejlámpa alá kell egy kendő mindenképpen, és akkor azzal sem lesz gond. Esetleg egy bringás kísérő és akkor félni sem fogok a sötétben. Ha az nincs, akkor maximum kicsit gyorsabban futok a feltétlenül szükségesnél. Ha felkészültebb vagyok a mostaninál, az sem lehet gond. Ezt a térd problémát mindenképpen ki kell kúrálni valahogy, rá kell jönni az okára. És persze újra összeszedni a motivációt és lelkesedést a futáshoz. Érdekes módon ez inkább növekedett, mint csökkent a hétvége hatására. Ám ami számomra a legfontosabb, hogy akármilyen formációban is indulok jövőre ezen a versenyen, biztos nem akarok szervezni. Csak futni!!! Semmi mást, csak futni. De abba beleadni mindent.
Mivel drága csapatunkról nem készült futas.net-es fénykép, ezért Apa és Nyúl befutó képével zárnám a beszámolót:
http://www.futas.net/fotok/2011/ultraba ... ny-149.php
Steve lánya 1 - Juli